Berzsenyi Dániel 1776. május hetedikén született a Vas megyei Hetyén (ma: Egyházashetye) jómódú középbirtokos családban. Apja tanult ember, jogász volt, valószínűleg ismerte Rousseau nevelési elveit. Úgy gondolta, hogy jobb a gyermeknek, ha a friss, falusi levegőn megerősödik, s elvont fogalmakkal csak akkor tömik a fejét, amikor erre megérett. Tizenkét éves múlt a fiú, amikor apja beíratta a soproni evangélikus líceumba, ahol ezután kisebb megszakításokkal hét évig diákoskodott. Társainál idősebb és erősebb, szilaj természetű, olykor nehezen fegyelmezhető gyerek és ifjú volt.

Váratlanul, végbizonyítvány nélkül hagyta ott Sopront, s hogy az atyai haragot elkerülje, a vasi Hetye helyett néhány hónapig a somogyi Niklán élt, nagybátyja udvarházában. Később hazatért Hetyére, de apjával sehogy sem értették meg egymást.

Huszonhárom évesen nősült, felesége a gyermeklány Dukai Takács Zsuzsanna lett. A házasság arra is ok volt, hogy elhagyja az apai házat, s Kemenessömjénben önálló, felnőtt életet kezdjen. Feleségével a mindennapi munkában és tevékenységben jól megértették egymást, de igazi szellemi társakká nem lettek.

Az olykor családi perpatvart okozó „firkálás” a versírást jelentette. Titkolta is sokáig a költő, de egyszer komája (egyik gyermekének keresztapja, a nemesdömölki evangélikus lelkész), Kis János „versíráson kapta”. Berzsenyi nem tudta elég gyorsan az asztalfiókba rejteni a papírjait, a baráti faggatásra megvallotta: „… megvallom komám uramnak, hogy én egy időtől fogva versírással bíbelődöm…”. Kis Jánosnak, aki maga is költő volt, megtetszettek a versek, s hármat közülük elküldött a széphalmi mesternek, Kazinczy Ferencnek. Ez 1803-ban történt.

A következő esztendőben a Berzsenyi család a Somogy megyei Niklára költözött. A szülőföldtől való búcsúvétel nem volt könnyű. Fájdalmát a Búcsúzás Kemenes-aljától című elégiája beszéli ki: „Ti kékellő halmok! Gyönyörű vidékek! Vegyétek bús könnyemet!” Öt évvel később egy kötetre való Berzsenyi-vers jutott el Kazinczyhoz, aki biztatta a költőt, s javítgatta a versek valós vagy vélt hibáit.

1813-ban az egyre ismertebbé váló költő versei a pesti, a székesfehérvári és a zágrábi kispapok közreműködésével kötetben láttak napvilágot.

A gazdálkodás gondjai miatt egyre kevesebbet írt. Az idő haladtával újabb és újabb betegségek is gyötörték. 1817-ben a Tudományos Gyüjtemény című folyóiratban Kölcsey Ferenc kritikája foglalkozott a költészetével. Kölcsey elismerte Berzsenyi ódáinak erejét, de úgy látta, hogy „gyakran dagályos, feleslegvaló s értelemtől üres expressziókba téved.” Berzsenyit fájdalmasan érintette a bírálat, igaztalannak érezte, és sok-sok energiáját és idejét arra fordította ezután, hogy méltóan válaszoljon megbírálójának. A költő elhallgatott benne. Néhány hónappal hatvanadik születésnapja előtt, 1836 februárjában halt meg. Szeptember 11-én az akadémia közgyűlésén olvasták fel a betegeskedő Kölcsey búcsúbeszédét:

„Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelő szózat! (…) Te a földi leplet, s vele a halandó gyarlóságait levetkezéd. Elköltözött az ember; a költő a miénk, e nemzeté maradt végiglen; e nemzeté, mely neved és dicsőséged szent örökség gyanánt bírandja.”